Érdekes, mindig valami külföldi autonómiát, mint mintát tartanak követhetőnek a székely autonómiások. Eddig a dél-tiroli volt a követni való, most a koszovói szerb. Plagizálnak. Nem tudom, hogy ezeknek a nagy autonómoknak, miért nincsen saját autonóm, autonómia gondolatuk. Vagyis tudom, mert nincsen autonóm szellem, csak erőlködés. Ahhoz már autonóm szellemnek kell lennie, hogy más autonómiákat tanulmányozzon. Én a szellemet tartom elsődlegesnek, mert az gondolkodik bennünk, és nem a puszta intézményes, racionális kidolgozottságot. Szellem hiányában, a pusztán racionálisan kidolgozott intézmények, nem sok védelmet nyújtanak. Mutatja korunk, hogy a pusztán racionálisan megépített intézmények, melyeknél hiányzik a belső szellemi, vertikális tartó oszlop, egyre inkább az elhasználódott arcukat mutatják, melyek, csak a korruptaknak adnak menedéket, lehetőséget, a gazdagodásra, csalásra.
Az erdélyi peregrinusok leveleit olvasva, XVI. század, XVII. század, kiderül, hogy Erdélyben volt azért némi autonóm szellem, mely nyugatra ment tanulni, és nem plagizálni. A tudást asszimilálják. Asszimilálni csak egy autonóm, élő organizmus tud. Ilyesmi nincsen az autonómiások mögött. Ha volna, akkor nem létezne a hatalmas nagy szakadék az autonómiázás illuzórikus optimizmusa, és a társadalmi igazságtalanság okozta társadalmi depresszió között. Nem volna ketté hasadva a székely társadalom tudata ilyen szempontból. Az autonómiázás illuzórikus optimizmusa, ami nincsen összhangban a társadalmi igazságtalanság okozta társadalmi depresszióval, egy szkizoid állapotot eredményezett. A terek, jelszavakat harsogó tüntetőinek „bátorsága”, nincsen összhangban azzal a gyávasággal, amivel meghunyászkodnak a hétköznapokban, helyi elnyomóikkal, a helyi kiskirály maffiótákkal szemben. Egy közösség autonómiája épp abban nyilvánul meg, hogy képes felelősségre vonni az elöljáróit a társadalmi igazságtalanságért. Kitermel olyan autonóm egyéneket, akik számon merik kérni a társadalmi igazságtalanságot, és a közösség mögöttük van, a hétköznapi magatartásaival is, és nem csak a szimbólikusan, a tereken. Az autonómiázás esetében sajnos a terek „bátrai”, otthon csak gyáván sunyítanak a helyi maffiótákkal szemben. A gyávák beérik, pusztán szimbolikus győzelmekkel.
A Székelyföld, mint autonóm szellemi valóság, csak illúzió, egy olyan világban, melyet a dezintegráció dominál. Minden autonóm valóság csak egy integrációs, reintegrációs folyamatként jön létre. Reintegráció az Egészbe, a Teljességbe, mert autonómiájuk csak ezeknek van, ezek által az embernek, mint egésznek, teljességnek. Csak az az ember képes számon kérni az igazságtalanságot, kiben az igazság teljessége él, az maga az ember, mint teljesség, egész. Az igazság szabaddá tesz. De mondhatjuk, hogy az ember csak a szabadságban ismeri fel az igazságot. Ez a felismerés autonómiájának az alapja, ezért az autonómia alapja a szabadság. Egy autonómia követelés csak egy reintegrációs folyamat eredményeként létrejött, autonóm szellemi valóság talaján lehetséges. Az így létrejött autonóm valóság, a Teljesség, az Egész megnyilvánulása lesz. Csak erről a szellemi talajról lehet autonómiázni. A csak racionálisan kidolgozottnak, hiányzik a belső szellemi tartó oszlopa. Bárminek realitása, csak az Egész, a Teljesség megnyilvánulásaként van. A nemzeti identitás is, amit a székely autonómia képviselne, csak az Egész, a Teljesség megnyilvánulásaként volna lehetséges.
Ma illik, divat, a helyi jellegzetességek értékéről beszélni, a sokszínűség értékeiről, az autonómiákról, amik a fejlődés révén egyre nagyobb szerepet kapnak. Mivel dezintegrációs folyamatban van az emberiség, szellemileg, ezek nem mások, mint a közösségek – amik már valójában rég nincsenek a szó szoros értelmében – dezintegrációjának megnyilvánulásai. A székely autonómiázás, lényegében, egy dezintegrációs folyamat része. A rész csak ilyenkor szokta, rész volta elismerését követelni, egészként, amire nem képes, mert nem jelenti az Egészet. Minden rész, csak az Egész mintájaként életképes.
Nagy Attila (Puli)